"Fogalmam sem volt róla, mi történik velem, csak abban voltam biztos, hogy megijesztenek ezek az érzések. Vagy inkább valami rosszat idéznek elő a jövőre vonatkozólag. És itt már rég nem arra gondoltam, ami egy kezdődő kapcsolat természetes velejárója – félelem, hogy talán nem felelünk meg a másiknak; a szerelem szappanbuborékként való szétpukkanása; csalódás, és hasonlók –, hanem arra, hogy mi fogja mindezt megakadályozni. Jobban mondva ki.
Bármennyire szerettem volna és próbáltam, három éve volt egy olyan része az életemnek, amely megakadályozta, hogy szabadon szerethessek. Akárhány lehetőségem lett volna kitörni ebből a börtönből, valami mindig visszarántott a valóságba, így most már inkább nem is akartam kísérletezni vele, hogy hátha ezúttal más lesz.
A balesetem során nem csupán a hangomat vesztettem el, hanem a reményem is meghalt, hogy esélyem lehet valaha a boldogságra. A némasággal ugyan még megbirkóztam volna, de tartottam tőle, hogy újra felbukkan a rémálmom, és pokollá teszi az életemet. Nem akartam, hogy a tudomására jusson, van valakim, mert bár Mattet közelebb éreztem magamhoz, mint eddig bárkit, épp ezért nem akartam őt kitenni a veszélynek. Emellett ő sem akart többet – legalábbis eleinte –, mint egyetlen mámornyi együttlétet. Három lett belőle. Megkapta. És én is.
Mindezen okok miatt döntöttem úgy, hogy közölni fogom vele, részemről továbbra is fennáll az, hogy maradjunk meg ennél az éjszakánál, és ezt megőrizve az emlékeinkben lépjünk tovább. Amíg nem késő.
Reméltem, hogy még nem késő.
Én megtanultam uralkodni az érzéseimen, úgyhogy biztos voltam benne, hogy nem fogja észrevenni, milyen sokat jelent a számomra, ami történt, de mivel a szótlanság világába zártan volt időm megismerni az emberek ki nem mondott gondolatait a tetteiken keresztül, rajta már közben is észrevettem, hogy nem fog megelégedni egyetlen éjszakával, akármit is próbált meg elhitetni velem, még mielőtt egymásba gabalyodtunk.
(...)
- Veronica! – ez most nem a szél volt, hanem Lloyd.
Nem figyeltem rá, már csak pár lépés választott el Matt-től, sietve tettem meg, de… átmentem rajta. Visszaléptem, körülnéztem, és semmi. Főleg senki…
- Matt– súgtam a nevét, hátha felel, de közben valami mintha a nyakam köré tekeredett volna. A bánat fojtogatott. Nincs itt – zokogtam legbelül a lelkemben, majd hangosan is.
Térdre rogytam az esőben az aszfalton, és szabad utat engedtem a könnyeimnek.
- Gyere, menjünk vissza – próbált felkaparni onnan Lloyd. – Ronnie, kérlek!
- Itt volt – hajtogattam.
- Nem volt itt senki, csak képzelted. Ideje lenne már tényleg túllépned azon az álmon.
- Nem! – tiltakoztam. – Tudom, hogy valahol létezik, valahol él!
- Tuti nem ebben az esőben, maximum az álmaidban. Ébredj fel, Ronnie! Gyere! – emelt fel, és eltámogatott a hotelig. Még visszapillantottam az esőbe, mely a könnyeimmel elegyedve áztatta el az arcom. Most már tényleg nem állt ott senki..."
"Amint Ronnie feloltotta a villanyt a helyiségben, melynek az ajtajában mindketten megálltunk, a szobát elárasztotta a halvány fény, mely inkább több állólámpát jelentett, nem pedig egyetlen csillárt.
És tele volt festményekkel. Elfelejtettem az előző gondolataimat – kivéve persze a vágyaimat iránta, melyek megnyilvánulását azzal próbáltam titkolni előtte, hogy mögötte álltam. Eddig. Most viszont önkéntelenül mozdultam befelé a szobába, ahol megannyi csodás képet láttam. A lélegzetem is elakadt. Sosem voltam igazán műkedvelő fajta, de ez… maga volt a csoda! Ez a lány nem tehetséges – gondoltam –, sokkal több annál.
Éreztem, hogy elengedi a kezem, és az egyik sarokban levő képhez lép. A mágnesesség vonzott utána. Ismét mögötte álltam meg. A kép egy… lányt ábrázolt. Őt. És a lány énekelt. Fogalmam sem volt, honnan jutottam erre a következtetésre, hiszen egy néma festményről volt szó, de… mégis átjött a mondanivalója. A lány a képen ő volt. És énekelt. Amire a valódi Veronica talán soha nem lesz már képes… Összeszorult a szívem a gondolatra.
A karom magától mozdult a válla felé. Amint megérintettem, felém fordult. Enyhe riadalmat láttam a tekintetében. A kezem még mindig ott volt a vállán, de most a nyaka felé csúszott. Nem bírtam fékezni magam többé, éppen csak annyira, amennyire szükséges volt eddig a pillanatig.
Veronica szája megremegett és elnyílt, amikor a tarkójára csúsztattam a kezem, majd egy féllépésnyit közelebb léptem hozzá. Másik kezem a derekára simult, hogy magamhoz húzhassam. Ennek megvolt az a veszélye, hogy amint összébb tapadunk, rájön, hogy már megint kívánom, de megkockáztattam egy esetleges visszautasítást. Amely nem érkezett. Egyelőre.
- Köszönöm, hogy megmutattad – suttogtam. Úgy mosolyodott el, mintha azt mondaná, semmiség, majd lesütötte a tekintetét. De csupán egyetlen másodpercre. Aztán végignézett rajtam felfelé, míg végül meg nem állapodott a számnál. Lassan hajoltam közelebb hozzá, továbbra sem akartam ugyanis megijeszteni.
A szemembe nézett, mielőtt a számmal megérinthettem volna az ajkait, majd lehunyta, és keze a csuklómra siklott, hogy elhúzza a tarkójáról. Nem akartam elengedni, és valamiért úgy éreztem, belőle sem az undor árad felém, hanem valami más… valami megmagyarázhatatlan. Ez a lány maga volt a rejtély, melynek egy kis darabkáját megfejthettem, amikor beengedett ide. Az életébe.
(...)
Minden reggel egy szál vörös rózsát tettem a párnára, hogy ha esetleg felébred, és én esetleg nem vagyok ott, tudja, hogy mit érzek iránta. Töretlenül imádtam, még így is. Mindenhogyan. Felfogni képtelen voltam, ami velünk történik, de minden mozzanatát átéltem az eseményeknek.
Szeretlek – gondoltam. Hangosan felesleges volt kimondanom, de reméltem, így is hallja, érzi és érti.
Valóban kimondhatatlanul beleszerettem, és ez az érzés máig sem változott bennem iránta. Ezt éreztettem vele, amikor csak alkalmam nyílt, bár nem tudhattam, hogy felfogja-e. Fogalmam sem volt, hol van most. Szerettem volna, ha végre velem van. Számomra is meglepő türelemmel viszonyultam hozzá, és vártam.
Többször megszólítottam, majd elmondtam neki, mennyire szeretem, és jöjjön vissza, nagyon várjom.
Nem jött. A kezemet a mellkasára tettem, éreztem a szíve egyenletes lüktetését a tenyerem alatt. Szinte hallottam is a dobbanásokat a csendben, de csak egy kis ideig még, mivel a várakozásban elfáradtam, és bár próbáltam ébren maradni, elalhattam, mert sötét volt, amikor egy furcsa hangra ébredtem. Illetve… túl nagy volt a csend.
Veronica fölé hajoltam, és megfagyott a vér az ereimben. Nem hallottam lélegezni. A nyakára csúsztattam a kezem, hogy kitapintsam a pulzusát... de nem éreztem dobbanni..."
Kimondhatatlan szerelem
A cím elcsépeltnek hangzik, de mi van akkor, ha valóságot tükröz?
Veronica zárkózott lány, a saját világába, a festészetbe és a munkájába menekül az őt körülvevő valóság, a múltja, valamint a borzalmak elől, mindemellett viszont pont a némaságával tűnik ki a tömegből. Ez az egyik olyan tulajdonsága - a leírhatatlan fizikai vonzódáson kívül, melyet az első pillanattól éreznek egymás iránt -, amely Matt érdeklődését nemcsak felkelti iránta, de tartósan hozzá is láncolja a férfi szívét.
Viszonylag hamar esnek a szerelem csapdájába - Ronnie szótlanságának "hála" kimondhatatlanul -, ám ekkor még nem sejtik, hogy a szó szoros értelmében vett végzetük alakítja így történetük szálait.
A lány eleinte harcolni próbál érzelmei ellen, félti kedvesét, védeni akarja attól a rá leselkedő folytonos veszedelemtől, amely miatt szótlanságra kárhozott, Matt viszont csaknem a végsőkig harcol érte, az életét is boldogan áldozná, bár ekkor már ismeri szerelme titkait. Legyőzhetetlennek érzi a kettejük köré nőtt köteléket, mégis szenvedések sorozata vár még rájuk.
Egy keserű szakítás során némileg eltávolodnak egymástól, és bár a körülmények örökösen ellenük játszanak, rájönnek, hogy ez egyikük számára sem működik. Ekkor történik meg az a tragédia, mely gyökeresen megváltoztatja mindkettejük életét. Újra el kell válniuk. Ezúttal véglegesnek tűnik...
A kérdés csupán az marad, hogy vajon képes-e legyőzni a szerelem a valóság és az álmok határait, úgy összemosva a szereplők érzékeit, hogy lassacskán már képtelenség megkülönböztetni a valót és valótlant? Mi történik, ha ugyanazon dimenzión belül két külön világba kerülnek hőseink, melyből úgy látszik, egyikük számára semmiképpen sincsen kiút? Nem találkozhatnak, nem kommunikálhatnak a megszokott szokatlan módon, csupán az az egy dolog tartja életben őket reménnyel telítve, melyet a szívük dobbanása jelent egymás iránt.
Az ily módon kimondhatatlannak bizonyuló szerelem beteljesülhet-e valaha? És mi lesz, hogyha mégsem? A veszélyek elmúltával megszólalhat-e az a borzongatóan édes érzés, amely ellenállhatatlan bilincset kapcsolt Matt és Ronnie lelkére, és végül egymásra találhatnak-e újra?
Mindezen kérdésekre választ kaphatunk a Kimondhatatlan szerelem című regényben, mely eleinte hétköznapinak ható, de aztán misztikussá változó világba kalauzolja az Olvasót, és lebilincselő fordulataival magunk is más dimenzióba kerülhetünk a könyv olvastán.
A könyv paraméterei:
- ISBN:
régi: 978-963-89207-4-4
új: 978-963-89207-8-2
- oldalszám:
régi: 650
új: 526
- A5
- ragasztókötés
- puhafedeles
Könyvismertető
Főoldal
Képek a régi könyvről:
Képek az új könyvről:
